Több mint húsz évvel ezelőtt egy belső nyugtalanság indított el az önismereti úton. Egy hosszú párkapcsolatban éltem, úgy tűnt kívülről, hogy minden rendben. A szeretet is jelen volt, mégis azt éreztem, hogy valami hiányzik. Nehéz volt kilépni, de tudtam, hogy önmagamhoz hűen érdemes döntést hoznom.
A keresésem során találkoztam valakivel, aki kész válaszokat adott az életem kérdéseire. Elsőre megnyugtatónak tűnt, hogy valaki tudni véli, ki vagyok és mi vár rám – mégis azonnal éreztem, hogy ezzel mintha elvenné tőlem a saját döntéseim és felismeréseim jogát. Úgy éltem meg, mintha kívülről kinyilatkoztatná az igazságot rólam, miközben bennem egyre erősebben ott volt a vágy, hogy magam találjam meg a válaszokat. Ekkor fogadtam meg, hogy nem kívülről kimondott igazságokra szeretnék támaszkodni, hanem a saját belső hangomra.
A keresés sok területen jelen volt az életemben. Hivatás terén különösen erősen jelent ez meg. 18 évesen – mint sokan – azt hittem, hogy választottam egy irányt. Mivel mindig is vonzott a természet, biológusnak tanultam. Csak később értettem meg, hogy bár a vonzalom valódi volt, nem ezen a módon szeretnék kapcsolódni az élő dolgokhoz. Az út, ami végül a segítői irányhoz vezetett, nem volt egyenes. És mégis, ha visszatekintek, egy dolog végig jelen volt: a kapcsolódás, a megtartás és a támogatás.
A támogatás kifelé régóta jelen volt, önmagam felé ezután kezdtem igazán felfedezni és azóta az egyik legfontosabb erőforrásnak tartom. Az önelfogadásban sokat tanított a testemmel való kapcsolódás is. A gyerekeim születése után nehéz volt nőiesnek éreznem magam. Intuitív módon egy saját eszköz, a testfestés segített: vászonként tekintve a testemre új nézőpontot kaptam és elkezdtem másképp látni magam. Azóta sem minden nap vagyok teljes békében – ebben is van hullámzás – , de ma már egészen más szemmel tudok magamra tekinteni.
Az érzelmekkel való kapcsolódás is fontos része lett ennek az útnak. Sokáig nehéz volt megengedni magamnak bizonyos érzéseket. Aztán megtapasztaltam, hogy amikor nem kérdőjelezem meg az érzéseim jogosságát, hanem teret adok nekik, a nehéz érzések is könnyebbé válnak. Fontos felismerés volt számomra az is, hogy felnőttként felelősséget vállalhatok az életemért, miközben a bennem élő gyermeki résznek joga van a nehéz érzésekhez is.
Hiszek benne, hogy az önelfogadás nemcsak megnyugvást hoz, hanem segít abban is, hogy őszintébben nézzünk rá önmagunkra. Könnyebb szembenézni azzal, ami bennünk van, ha nem jár érte szidás, büntetés vagy szégyen. Weöres Sándor szavai számomra gyönyörűen összefoglalják ezt: „Ha meglátod egyik-másik szörnyedet, ne irtózz és ne ijedj és ne hazudj önmagadnak, inkább örülj, hogy felismerted; gondozd, mert könnyen szelídül és derék háziállat lesz belőle.”
Az évek során többféle módszert is kipróbáltam, amelyek sok felismerést hoztak. Idővel egyre könnyebb lett felvállalni a kevésbé tetszetős részeimet is és másképp kapcsolódni önmagamhoz. A coaching azért volt fordulópont számomra, mert a belső munka külső változásokat is hozott. Úgy éreztem, már nemcsak egy új „szemüvegem” van, hanem egy vándorbotom is, ami támogat abban, hogy a felismerésekből valódi, új lépések szülessenek.