Több évvel ezelőtt történt, de a jelen idő segít közelebb maradni ahhoz, amit akkor megéltem.
Önismereti elvonulás. Több hónapja jelentkeztem. Az elvonulás vezetője kísér egyéni folyamatban is. Szeretem, bízom benne, számít, hogy ő tartja ezt a néhány napot.
A programot nem ismerjük, csak nagy vonalakban kaptunk leírást. De az biztos, hogy komfortzóna átlépésből nem lesz hiány. Erre készülök fejben, érzelmileg és a testem is érzi ezt.
Néhány embert ismerek, mások még idegenek számomra.
Érdekes, hogy mindkét dolog hozhat komfortot vagy komforton túlit. Egyszerűbb vadidegenek előtt megnyílni vagy jobb, ha már ismert, megtartó személyek között tehetjük ezt? Mindkettőt meg tudom élni.
Már az első este mélyvíz. Megélek fentet és lentet és igyekszem tudatosítani, utóbbi vajon miért érint úgy, ahogy.
Az elvonulás gyakorlatai szinte kivétel nélkül hordoznak magukban valamiféle kihívást. Talán ez is a cél. És érdekes, hogy nem ezen múlik, milyen tapasztalás születik belőle. Mintha nem önmagában a komfortzóna átlépése döntené el, hogyan raktározódik el bennünk egy tapasztalás.
Van olyan gyakorlat, amire még készülni is kellett, így már több hete kapcsolódott hozzá egy félelemmel vegyes izgalom. Amikor végül megtörténik, csodás felszabadultságot hoz. Ott van a pillanat önfeledtsége, a feladat jellegéhez tartozó elsöprő energia, a „meg tudtam csinálni”, a „meghaladtam önmagamat” érzése. A többiek lelkesítése, elismerése.
És van olyan gyakorlat, ami egészen máshogy csapódik le bennem.
Ugyanúgy komfortzóna átlépés. Nagyon az. Páros feladat. A számomra legbiztonságosabb emberrel kerülök párba. Maximálisan együttérző, odafigyelő, nem ezen múlik, hogy végigsírom a folyamatot.
Nem írok részletesen a gyakorlatról. A történet szempontjából nem a feladat a fontos, hanem a megélés.
Az egyik szerepbe könnyebben bele tudok helyezkedni. Viszont passzív résztvevőként a gyakorlat sokféle érzést hoz. Minden porcikám tiltakozik ellene, mégis csinálom. Mert ez a feladat. Bízom a vezetőben, és mert feszegetni akarom a határaimat.
Hiába van ott a szándék, nem tudom a belső ellenállást átkeretezni. A gyakorlat zajlik, én pedig sírok. És ez nem az a fajta sírás, ami könnyen megmagyarázható módon hoz fel érzéseket, és tulajdonképpen a fájdalommal párhuzamosan megkönnyebbülést is ad. Ez nem hoz könnyülést.
A megosztó körben kimondom, hogy nagyon erős belső ellentmondás volt bennem a folyamat közben.
Akkor úgy látom, hogy a gyakorlattal szembeni ellenállás váltotta ki a nehéz érzéseket.
És csak több évvel később válik sokkal tisztábbá a kép. Nem is a gyakorlat volt a legnehezebb, hanem az, hogy nem magamat választottam. Teljesen egyértelműen jelezte a belsőm, hogy ezt nem akarja. Valahogy nem szimpla félelem volt, nem egy legyűrnivaló ellenállás, hanem valamilyen tiszta jelzés, hogy ez már nem befogadható. És én nem hallottam meg.
Erősebben hittem másban, mint magamban.
Több évvel később vált tisztává számomra, hogy erőszakot követtem el magamon. Talán ezért fájt ott és akkor ennyire.
Fontos, hogy nincs bennem neheztelés a vezető iránt. Mondhattam volna nemet. És magamra sem haragszom, hogy nem tettem. Ott és akkor erre voltam képes. Közvetlenül utána is sokat adott ez a tapasztalás, több év távlatából pedig nagyon nagy tanítást látok benne.
Érdekesen változott a komfortzóna átlépéssel kapcsolatos hitvallásom. Könnyen tudtam azonosulni a “Az élet a komfortzóna után kezdődik” üzenetével. Különösen olyan területeken, ahol szívesebben feszegettem a saját határaimat. Önismereti körökben meghaladni magam még mindig sokkal motiválóbb volt, mint sok ember előtt előadást tartani…
Közben viszont a megengedés, az odafordulás magamhoz is egyre több helyet kért magának. És ez nem mindig jár kéz a kézben sem a komfortzóna átlépéssel, sem azzal a meggyőződéssel, hogy véres verejtékkel lehet meghaladni dolgokat.
Nekem ez a történet ebben segít. Hogy emlékezzek, mindkét megközelítésre szükség van.
Volt, amit nem léptem volna meg, ha nem lökdösöm magam, lökdösnek felé. És valóban meghaladtam magam általa.
És volt, ahol sokkal jobban kellett volna hallgatnom arra a belső hangra, amelyik jelezte, hogy ez már nem szolgál ott és akkor engem.
