Az egész a futásból indult ki, amivel sokféle kapcsolatom volt már.
És a felvezetést talán csak azért illesztem be ide, hogy hozzak egy példát. Példát arra, hogy vannak dolgok, amikkel talán megpecsételtnek érezzük a viszonyunkat, ez mégis tud változni.
Kapcsolatom a futással?
Gyerekként utáltam.
A testnevelés órák bemelegítése, tornateremben körbe-körbe… áááh.
A reggeli ne késsek el a suliból, busz utáni futások pedig a legszörnyűbbek voltak. Tényleg úgy éreztem, “kiköpöm a tüdőmet”, égetett belülről a levegő. Jó esetben mondjuk ott volt jutalomként, hogy elértem a buszt. 🙂 Vagy kosarazás közben ott volt a játék élménye.
Tinédzserként egy jó futótársnak köszönhetően rövid ideig tudtam élvezni.
Aztán hosszú kihagyás után valójában a gyerekeim születése után szerettem meg. Nem kellett alkalmazkodni, csak elindultam, hálás voltam érte.
Hogy miért írok a futásról? Mert a mozgáson kívül nagyon sok felismerést kapok általa.
Van, hogy spontán ad teret ötleteknek, gondolatoknak.
Van, hogy eszközzé válik.
Néhány évvel ezelőtt, egy útkereső időszakomban találtam ki magamnak egy gyakorlatot. Szerettem volna, ha átjár annak az érzése, hogy vezetve vagyok, megtartva vagyok és egyszer csak megtalálom az utamat.
Futás közben egy szakaszon becsuktam a szemem, és így futottam tovább az ösvényen.
Eleinte nagyon bizonytalanná tett. Mégiscsak nagyobb a tempó a sétánál, mi van, ha nekimegyek egy fának… vagy kibicsaklik a bokám egy gyökéren…
Nem csináltam bárhol és ész nélkül, közben mégis tágítottam a komfortzónám és igyekeztem bízni. Bízni, hogy meg vagyok tartva, nem történik bajom. Igyekeztem elengedni a kontrollt. Ami hol jobban ment, hol kevésbé.
És volt, hogy ellentmondásba ütköztem, mert a bizalmamnak köszönhetően nekimentem egy-egy belógó gallynak. Mégis, bajom sosem történt a gyakorlat miatt.
Érdekes volt megfigyelni, hogyan változik a távolság hétről hétre, meddig tudom csukva tartani a szemem.
Maguktól érkeztek a különböző kérdések:
✧ Mitől félek jobban? Attól, hogy nekiütközöm valaminek, vagy attól, hogy megbotlom?
✧ Mekkora külső hatás kell ahhoz, hogy kizökkenjek, és kinyissam a szemem?
✧ És vajon miért nevetek fel, amikor egy váratlan mélyedés meglep?
Érdekes volt megfigyelni, hogyan változott a távolság az idővel. Egyre hosszabb ideig mertem csukva tartani a szemem. Mindamellett voltak alkalmak, amikor nem ment ugyanúgy, mint előzőleg. Akárcsak minden másban. A fejlődés nagyon ritka esetben jellemezhető egy egyenletesen felfelé ívelő görbével.
Visszatérő elemmé vált a csukott szemű futás. Szerettem ízlelgetni, hogyan tudom rábízni magam valamiféle vezettetésre. Hogyan vagyok képes elengedni a kontrollt. Bízni egy nálam nagyobb erő megtartásában. Futottam és a fókusz az út távoli szakaszán volt. Bármi legyen is ott, én bizalommal közeledem felé. Elképzeltem, hogy az életem ugyanígy támogatva lesz, ha nem akarom mindenáron görcsösen irányítani.
Ami érdekes, hogy elérkezett egy pillanat, amikor ez változott. Nem terveztem, mégis az út távol eső része helyett magamra kezdtem figyelni. A fókusz már nem kint volt, hanem valahol a középpontomban. Befelé húztam a figyelmemet, ami jóleső melegséggel töltött el. Mintha a magamba vetett hit kapott volna főszerepet. És közben nem szakadt meg az út végével sem a kapcsolat.
Több mindenről szól számomra ez a tapasztalás.
Szól a bizalomról. És arról, hova helyezem a bizalmamat. És látom a megélés által, hogy együtt lesz a legerősebb ez a támaszték. Ha mind a vezettetés, mind a magamba vetett hit egyszerre tud jelen lenni.
Szól a testen keresztüli tapasztalásról. Ahogy egy nehezen megfogható dolog tapinthatóvá válik a testem közvetítése által.
Az is megjelenik benne, hogy képesek vagyunk olyan felületeket találni a mindennapokban, amik megélhetővé teszik a bennünk zajló folyamatokat.
És az is benne van, hogy érdemes kísérletezni, érdemes teret engedni a csendnek, hogy megérkezzenek ezek a gondolatokat, amik elindíthatják ezeket a tapasztalásokat.
